Hírek
2010. április 01.
Igazgatónk volt: Dr. Ruppert László
Két év kitérővel - 2001-2002-ben közlekedési helyettes államtitkár volt - 39 évet töltött a KTI (és jogelődei) kötelékében. Kutatóként, irodavezetőként, tudományos igazgatóként, majd visszatérte után vezérigazgatóként és ügyvezető igazgatóként. „Ha belülről is megadjuk egymásnak, akkor kívülről is megkapjuk a tiszteletet" - mondta az utolsó intézetben töltött munkanapjai egyikén készült interjúban Dr. Ruppert László.
- Miközben számos tudományos műhelyet igencsak „megviseltek" az elmúlt évek eseményei, a Közlekedéstudományi Intézet sikerként könyvelhette el az utóbbi 7-8 év történéseit. Mennyiben tekinthető ez személyes sikernek, és mennyiben azon környezet hozzáállásának, akiket végső soron mégis csak a vezető orientál?
- Véleményem szerint egy vezető soha nem mondhatja, hogy ő ezt vagy azt elérte. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy képes-e egy csapattal együttműködni, olyan csoportbizalmat, lelkesedést, érdeklődést formálni, aminek az eredője a különböző, nagyon értékes egyéni törekvések halmaza. Ami azután fellendíthet egy szervezetet. Amikor 2003-ban, az EU csatlakozást megelőzően az Intézet vezetője lettem, az európai kutatási térségbe történő bekapcsolódás jelentette a nagy kihívást számunkra. Együttműködve az uniós intézetekkel, hogyan tudjuk majd kiszolgálni a kormányzat és a társadalom kutatási szükségleteit. Most úgy gondolom: az elmúlt 7-8 évben az Intézet megőrizte vezető szerepét a hazai közlekedéstudományban, miközben nemzetközi téren is tovább erősítette a kapcsolatait.
- Két fontos elem mindenképpen kiemelendő az elmúlt évek történései sorából. Az egyik a struktúra átalakítása, a másik a céltudatos fiatalítás...
- A közlekedési tárca jóváhagyásával született stratégia egyik legfontosabb eleme volt a szervezeti korszerűsítés. Megvizsgáltuk, hogy a hozzánk hasonló korszerű külföldi intézetek milyen szervezeti formákban működnek, majd ezeket a tapasztalatokat igyekeztünk hozzáilleszteni az adott fejlődési igényekhez, a várható tendenciákhoz és a hazai piachoz. Olyan egységek kialakítására törekedtünk, amelyek önmagukban is képesek lefedni egy-egy tudományos területet. Így jöttek létre például a járműtechnika, energetika és környezetvédelemi tagozat a közlekedéspolitika és közlekedésgazdaság vagy a közlekedésszervezés, illetve a hálózattervezés tudományterületére szervezett tagozatok. Ezek a 15-25 szakemberből álló csoportok az adott szakterületen versenyképesek a hasonló méretű külső szervezetekkel, kutatóink összteljesítménye minőségben és piaci erőben is lényegesen hatékonyabb lett mint a korábbi 3-5 fős egységekben. Mivel a belső együttműködéssel a szinergikus hatások még inkább felerősödtek, ezért a komplex feladatok esetében a KTI mindig jól szerepelt az EU belépés után előírt közbeszerzési pályázatokon. A közlekedésbiztonság, a személyszállítás, a környezetvédelem és a közlekedéspolitikai-stratégiai bizonyos területein kizárólagosságot kapó Intézet vezetői és a vezetők által motivált csapatok munkájának eredményeképpen valóban dinamikus fejlődés indult el; az elmúlt években több mint kétszeresére növekedett az árbevételünk.
Ami a fiatalítást illeti: manapság nem ritkán hallunk elitélő véleményeket a fiatalok felkészültségéről. Mi valószínűleg szerencsések vagyunk, mert a hozzánk felvett kutatók rendkívül motiváltak, két-három világnyelven tárgyalnak, leveleznek, lelkiismeretesen dolgoznak, adott esetben még a hétvégeken is. De meg is van az eredménye: több kutatónk szerzett már tudományos fokozatot, hosszabb időszakokat töltenek külföldön, számos nemzetközi projektben vesznek részt. Ők a jövő generáció, számukra már teljesen természetes a külföldi szereplés és munkavégzés. Erről szól az EU, ahol - megőrizve a magyar értékeket, értelmes patrióta módon védve is azokat - nyitottan kell mozognunk. Ha nem tesszük, csak a hátrányokat szenvedjük el. Ebben a több éve tartó folyamatban számomra az volt a lelkesítő, hogy jó néhány olyan idősebb munkatársunk van, akik mintegy maguk köré gyűjtötték a fiatalokat, és tapasztalataikat, kapcsolati tőkéiket átadva, kedvező pályára tudták állítani a fiatalokat.
- Mit tartasz intézeti pályafutásod szakmailag fontos eredményeinek, és mi volt az, amit bár terveid között szerepelt, mégsem sikerült véghezvinni?
- Már az elődeim is igyekeztek kinyújtani az intézet „csápjait" a régiók, a vidék felé. Sokat törtük a fejünket vezetőtársaimmal azon, hogyan lehetne kisebb, 2-3 fős irodákat néhány régióközpontba vagy megyeszékhelyre telepíteni. 2007-ben azután sikerült létrehozni a Regionális Közlekedésszervezési Irodákat a hét régióban. Tehát a KTI Szombathelytől Debrecenig jelen van az országban, egyre nagyobb és értékesebb a közösen felhalmozott tudásbázis, aminek a személyszállításon kívül egyre több új piacot hozó hatását könyvelheti el az Intézet. Ez az egyik dolog, amire szívesen emlékszem. Sikernek tartom azt is, hogy számos rangos európai közlekedéstudományi szervezet tartotta nálunk - velünk szoros együttműködésben - konferenciáját, közgyűlését, miáltal a KTI mintegy „beégett" az európai közlekedéssel foglalkozó intézet vezetőinek és munkatársainak fejébe. Külön öröm volt, amikor tavaly az Útügyi Kutatóintézetek Európai Fóruma alapításának 20. évfordulóját Budapesten ünnepelték, és ebből az alkalomból vettük fel társintézeteink közé az amerikai Szövetségi Útügyi Kutató Intézetet, a világ szakemberekkel, technikával valószínűleg legjobban ellátott intézetét.
Amit a legjobban sajnálok, és amit nem sikerült megvalósítani, az az Út- és Hídügyi Tagozat átköltöztetése és egy korszerű technológia kiépítése a központi telephelyünkön. Ezt nem sikerült megoldani. Döntően pénzügyi okok akadályozták megvalósítást, de azt is gondolom, hogy nem voltunk elég bátrak bizonyos lépések megtételében. Utólag visszanézve, mégis bevállalhattunk volna több kockázatot talán.
- Kutató voltál, később irodavezető, tudományos igazgató, végül ügyvezető igazgató, közben két évet töltöttél az államigazgatásban. Hogyan hasznosultak a tapasztalatok, milyen vezetőnek tartod magad?
- Legnehezebb olyan kérdésre válaszolni, ami az ember saját tulajdonságaira vonatkozik. Nehéz objektívnek lenni. Ezért inkább azt mondanám el, hogy miért szerettem a kutatói munkát. Mindenekelőtt azért, mert mindig mást lehetett csinálni, és mindig olyan dolgokat ismerhettem meg, amit senki más nem tudott. Az elsőség örömteli érzés. És valóban előre vetíti az egész életen át való tanulás perspektíváját. Őszintén csodálom azokat a kutatókat, akik hosszú évekig képesek ugyanazzal a témakörrel foglalkozni. Ez persze szükséges az elmélyüléshez, ez vezet a tudományos előrehaladáshoz. Én azonban nem voltam ennyire állhatatos. A vezetés egyik sajátossága, hogy egy-egy témában nem szabad nagyon elmélyülni. Egyszerre sok dologra kell figyelni, ami merőben új élményt jelentett számomra. Azt hiszem, olyan tudományos műhelyben, mint a KTI rendkívül nagy szabadságot kell hagyni a munkatársaknak. Ugyanakkor a kollégák a saját területükön sokkal többet tudnak, mint az egész intézmény működésében gondolkodó, első számú vezető. Ezt alázattal kell tudni kezelni. Ebben az esetben a tehetséges kutatók jól érzik magukat, és hozzák azt a tudományos és gazdasági eredményt, amiből az intézet is gazdagodik. Ám a harmóniában kell lennie egy jó értelemben vett feszültségnek is. A kutatóhelyen szükség van a nonkomformisták megfelelő mennyiségére is. Ez az, ami vitalégkört teremtve inspirálja, motiválja az embereket, és amit feltétlenül biztosítania kell a vezetőnek. És talán még valami, amit a minisztériumból hoztam át: a határidők tiszteletét. A művész, a kutató szerelmes a témába, és ezzel bármeddig képes foglalkozni. A megbízónak viszont a határidő is nagyon fontos. Ezért van az, hogy az igazán profi kutatók pontosan teljesítenek. Bármennyire tehetséges valaki, ha nem figyel az általa készített anyag érthetőségére, minőségére és a vállalt határidő teljesítésére, akkor bizony könnyen elkallódik a szakmában.
- Hogyan látod, miként változott az Intézet szakmai tekintélye az utóbbi években?
- A tekintély az egyik legkomolyabb inspiráló tényező. Ha én elismerem a másik tudását, értékeit, és ha ezeket az értékeket én is hasznosíthatom, - még hozzá is tudok tenni, tehát vissza is adhatok valamit - akkor ez egy értéknövelő, és tiszteletet parancsoló alaphelyzet. Ha belülről is megadjuk egymásnak, akkor kívülről is megkapjuk a tiszteletet. Azt gondolom: innovációt csak serkentő bizalmi légkörben lehet végrehajtani. Az Intézet helyzetét nehéz megítélni ebből a szempontból, mert az elmúlt években szerte Európában komoly társadalmi és morális válságjelek tapasztalhatók. Veszítenek erejükből az etikai normák, és ilyen környezetben már az értékek megőrzése is növekedésnek számít. Ezért én nem vagyok biztos, hogy most „jobbak" vagyunk a 70-es évekbeli nagy generációnál, amikor az akkori társadalmi-gazdasági szituációban nagyon sok tehetséges szakember egészen kiváló kutató munkát végzett, hozzáteszem: nagyon jól felkészült kiszolgálói támogatottsággal. Azt hiszem azonban, hogy az Intézetnek talán sikerült kivédeni a lazuló moralitást, sikerült mérsékelni az egyre inkább elharapódzódó versenyszellemet, a nagy devalváló hullámokat. Nem állítom, hogy fenntartás nélkül elfogadható, de a külső visszajelzések szerint a KTI egy fantasztikus hely. Az emberek együttműködők, kicserélik gondolataikat, segítik egymást. Egészen más a légkör, mint amit az Intézet falain kívül tapasztalunk. Persze igazából csak kívülről lehetne egészen objektíven megítélni a helyzetünket.
- Ismereteid, az Intézetben eltöltött 39 év tapasztalatai birtokában mit ajánlanál az utódod figyelmébe?
- Valójában semmit. A világban, a gazdaságban nagyon gyors változás zajlik, az új vezetésnek az éppen aktuális kihívásokra kell majd választ adnia, és a saját útját kell megtalálnia. Egyetlen dolgot azért mégis fontosnak tartok. Meg kellene őrizni azt a bizalmi légkört, amiben a munkatársak megvalósíthatják önmagukat, ahol öröm dolgozni és ahol mindenki kötelességének érzi, hogy a lehető legtöbbet hozza ki magából. Nem azért, mert ezt kívánja a vezető, hanem mert saját magában is jelen van ez a fajta igény. Úgy érzem, ehhez nem kell más, mint tisztelni az alkotó embert. Ez megvan az Intézetben, erősítése fontos, mégoly változó külső körülmények esetén is. Minden cég sajátos kultúrában él, és ebben a mindenkori vezetésnek meg kell találnia a helyét. Lehet, hogy az a módszer, amit mi vezetőtársaimmal együtt az elmúlt években alkalmaztunk, a következő három hónapban kudarcok sorozatát eredményezné. De úgy gondolom: nincs recept.
- Elismerő szavakkal beszéltél a fiataljainkról. Kaphatnának valami biztatást is?
- Nem üzenetképpen, de a tapasztalataim alapján azt mondom: ne higgyék, hogy ügyeskedéssel gyorsabban lehet sikereket elérni. Szilárd alapok nélkül bármit építenek, az később meg fog roggyanni. Használják ki az idősebb kollégák ismereteit, alakítsanak ki egymás között egyre erősebb hálózatokat, és kifelé is együtt, egymást támogatva tevékenykedjenek. Ne féljenek attól, hogy valami pótolhatatlanul elhalad mellettük A világ dolgai 2-3 év alatt nem változnak meg alapvetően. És nem kell rohanni! Nyugodt tempóban, a mindennapi munkákat lelkiismeretesen elvégezve, a nagy feladatok meg fogják őket találni. A világ - bármennyire is mondják - nem gonosz. A felső vezetők felismerik, ha valakiben van tartás, tudás, spiritusz. Vezető kutatók lehetnek belőlük, és vagy a kutatói pálya, vagy a kormányzati pozíciók, esetleg majd a versenyszféra várják őket. A japánok mondják - estére üres legyen az asztal. Minden nap el kell végezni azt a munkát, amit az ember eltervezett. Ha ezt követik, bizonyára a karrier és feltehetően a család szempontjából is sikeresek lesznek. Én nem láttam tartós szakmai sikert kiegyensúlyozott magánélet nélkül. Egészség, szakmai tudás és magánélet - ebben a háromszögben kell megtalálni az egyensúlyt.
Köszönjük, további színes, tartalmas életet és jó egészséget kívánunk!
